Újra itthon! Home, sweet home! Fotók a nyaralásról elmentve, szuvenír ajándékok átadva, emlékek elraktározva, aztán újraindul a gépezet.

Máris hétfő reggel van, eső zuhog, villamos persze sehol, olyan, hogy menetrend, a kifüggesztett tábla ellenére nincs... Röpke 18 perc múlva azért megpillantom a száguldó, csak enyhén széteső hangokat hallató kedves villamost, amivel aztán városnéző sebességet és stílust idéző hangulatban, alig zötykölődve végre megérkezem a metróhoz. Itt újabb kellemes percek sokaságát tölthetem majd el, a többi kedves utassal együtt. Mielőtt azonban sikerülne magára a metrószerelvényre felszállnom, meg kell küzdenem a kisebb hadsereget alkotó ellenőrök garmadával, akik olyan mód állják el a bejáratot, hogy a bliccelő a tömeghisztériát kihasználva ugyan bejut, de aki érvényes jeggyel, illetőleg bérlettel rendelkezik az csak nehezen.

Rögtön itt az elején, hadd említsem meg az első típusát a tisztelt utazóközönségnek, ő a "feltartó" aki konkrétan az ellenőr orra előtt kezdi el keresni a jegyét, bérletét, de ezt úgy, hogy közben további emberek tucatjait akadályozza meg abban, hogy azok a már kikészített menetjeggyel bejuthassanak, így kénytelenek feltorlódva, kisebb csapatokat alkotva megvárni a "feltartó"-t.

Idegtépő percek után az első akadályt végre sikeresen leküzdve, íme, beszállhatok a metróba. Feltéve ha beenged az úgynevezett "ajtónálló". Ő egy rejtélyes típus, általában vak, süket, csak magára figyel és még akkor is az ajtóban áll meg, ha szinte az egész kocsi üres. Egy tapodtat sem megy beljebb, aki utána beszállna az felkenődik a hátára. Néha bedőlök neki, mert jóhiszeműen azt gondolom, biztos csak egy megállót megy, ezért okoz neki nehézséget beljebb menni, de koránt sem! Akár a végállomásig megy úgy, hogy ragaszkodik az ajtóhoz. Ő viszont fertőzést is terjeszt, mivel a későbbi beszállók is "ajtónállóvá" változnak, lévén őmiatta képtelenek beljebb menni. Így sokszor látni azt a jelenséget, hogy a kocsi belseje szinte teljesen üres, az ajtóban viszont "ajtónállók" egész hegye nyomorog, láthatóan elégedetten.

De tegyük fel, hogy leküzdöttem az ajtónállót. Itt azonban, mintegy az utazás unalmát elűzendő, további típusok egész sokaságát szemlélhetjük meg. A következő udvarias utastípust "szemkiverő"-ként azonosítanám. Ő az a fajta, aki utastársai szeme épségét veszélyeztetve, a létező legszélesebb lapterjedelmű újságot széthajtogatja és kezeit teljesen széttárva, az újságot kifeszítve annyira elmélyülten tanulmányozza azt, hogy közben csupán azon apró tényt hagyja figyelmen kívül, hogy a körülötte lévők szemeit kiverte.

Ha netán megmaradna a szemünk épsége, itt az újabb veszélyforrás, a "hátitáskás agresszor". Ő a maximálisan telepakolt hátizsákját még akkor sem venné le a hátáról, ha nincs túlzsúfolva az utastér, sőt ő előnyben részesíti azt, amikor már moccanni sem lehet. Ilyenkor él igazán, hátán a szelíd kis csomagjával szívesen forgolódik is, kilátásba helyezve azt, hogy az esetlegesen ülő utasoknak leveri a fejét.

Ha a levert fejünket netalán sikerülne visszatennünk a helyére és valami csoda folytán meglátván egy szabad ülőhelyet leülnénk, akkor gyorsnak kell lennünk, mert támad az "ülőhelyvadász"! Ő mindvégig mint egy igazi vadász, némán, lesben állva vizslat, de amint egy ülőhelyet meglát, némaságának véget vetve, kíméletlenül megindul célja felé. A neki útban lévő emberek szinte repkednek, ahogy szétcsapva közöttük, csörtetve leül az ülőhelyre.

De ha gyorsabbak voltunk és esetleg mégis leültünk (kiváltva ezzel az "ülőhelyvadász" további gyilkos pillantásait), akkor szembe kell néznünk a "térdverővel". Ő beáll elénk és képes még akkor is a táskáját himbálni ha a metró egy tapodtat sem mozdul, akár ha csak állunk a megállóban. Ő csak szépen himbálja a lehetőleg kemény aktatáskáját, folyamatosan szétverve ezzel az előtte ülő utas térdeit. Ez a típus néha kombinálódik az "esernyős"-sel aki ugyanezt csinálja, viszont egy vizes esernyővel. Kellemes, figyelmes utazótárs ő is.

Szót kell még ejtenünk arról a ritka, de azért időnként előforduló jelenségről, mikor az összes típus egyszerre színesíti meg reggeleinket. Így a fentieket túlélve, kellőképp felébredve, kicsit sem zaklatott idegállapotban végül megérkezhetünk a munkahelyünkre, ahol vár az újabb mókuskerék, az értelmes főnök és a tipikus kollégatípusok. Bárcsak tudnám mihez kezdenék nélkülük... Talán nyugodtak lennének a napjaim? Igen, ők idegeskednének, gályáznának a pénzért, az én esetemben meg a pénzem tenné ezt értem, helyettem.